Željko Krznarić Ne volim te više – Többé nem szeretlek

Željko Krznarić Varaždin 12. mart 1946. –

Ne volim te više Ne volim te više, da znaš, ali uvijek mi tako ponekad u vremenu dođeš pa pomislim da si mi sve na svijetu i ne mogu ni zamisliti kako ležiš u nekom drugom krevetu. A ista si i kad kiša pada i kad hlače obučeš i kad suknju skidaš a ne plačeš nikad. Jednog ću te dana ubiti zbog svega jer si tako slatka bezobrazna i kratka, ako ne računam noge, jer si fina djevojčica i najhrabrija kurva jer si mi u oči ušla bez kucanja i srama ubit ću te prije spavanja da se probudiš kao dama da imaš pune sobe ljubavi kao zimnicu spremne i ne volim te više da znaš i sve će novine pisati o tome u restorane više nećeš ući ludo moja mala neugledna plava predivno stvorenje božje i moje raspitaj se kod prijatelja što je još tvoje a što meni pripada raspitaj se jer ne dam ti više ni da misliš. Ubit ću te što se skitaš svijetom policija će te tražiti što bludničiš s ljetom na javnom mjestu pa ćeš onda opet k meni dovoditi ljude da me ubijaju dugo i da se čude što voliš na meni. I ne volim te više, da znaš, ali te tražim jer si tako prosta i slatka kao sirup jer si tako divlja kad ti vrat zagrizem a baš nikakva nisi kad te zubi bole neću više ni da mislim o tebi dok si od mene daleko što ja znam ljubi li te netko jer ti je toplo u sobi bezobraznice mala igraj se još malo dok mi mrak ne padne u krevet. Ludo, čekam te i sutra kao uvijek u devet.

Többé nem szeretlek Jegyezd meg, többé nem szeretlek, de néha valahogy betoppansz életembe és azt hiszem, mindenem vagy és nem tudom elképzelni, hogy más ágyában fekszel. Ugyan az vagy, ha esik vagy nadrágba bújsz, netán szoknyád veted le és sosem sírsz. Mindezért egy nap megöllek, mert olyan kedves vagy pimasz és kimért, ha lábadat nem számítom, mert kedves egy lány vagy és a legbátrabb szajha, mert kopogtatás és habozás nélkül fészkeltél szemembe, még alvás előtt leszámolok veled, hogy reggel mint dáma ébredj, hogy szobád szerelemmel teljen mint valami téli tüzlővel és jegyezd meg, többé nem szeretlek és minden újság erről ír majd, az éttermekbe többé nem léphetsz be, bolondos kedvesem, jelentéktelen szőkeség isteni teremtmény és az enyém, barátoktól kérdezd meg, mi az, ami a tiéd és mi az enyém, kérdezősködj, mert még gondolkodni sem engedlek. Megöllek, mert a világban barangolsz, a rendőrség keres majd, mert nyilvánosan a nyárral szeretkezel és megint csak hozzám jössz, összecsődíted az embereket, hogy megöljenek és csodálkozzanak, rajtam mit szeretsz. Jegyezd meg, többé nem szeretlek, de kereslek, mert közönséges vagy és mézédes, mert oly vad vagy mikor nyakadat harapdálom és semmilyen vagy, ha fáj a fogad, többé rád gondolni sem akarok, míg messze vagy, mit tudom én csókol-e valaki mert a szobában meleged van, te kis szemtelen, játssz csak még, míg ágyamra a sötét nem borul. Őrjítő, holnap is várlak, mint mindig, kilenckor. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://nsportal.info/forum/index.php?/topic/828-%C5%BEeljko-krznari%C4%87/

Lejla Kašić Crvenoj – Vörösnek

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Crvenoj

Moja Crvena,

otkloni vječnost ćutanja 

sa svojih usana. 

Sabij me u kut samoće 

i šapni mi,

došapni mi nešto lijepo, 

nešto lijepo kao: 

prvi poljubac,

 prvo pijanstvo,

 prva laž, 

prvo kajanje, 

prvi inat, 

prvo izvini, 

prvo volim te,

prvo jebiga.

Moja Crvena,
pokaži mi nešto lijepo,
nešto lijepo kao:
Kremlj o kom si maštala,
kao Karver gdje su proljeća najljepša, bila.
Kao Njegošev park gdje je ljeto najbezbrižnije, bilo.
Kao crveni mermer raskoši i sjaja džamije Alhambre,
svetosti i svjetlosti po kojoj nosiš to crveno ime.
Pokaži mi gdje Dunav ljubi nebo, pokaži mi gdje postaješ beskraj.

Moja Crvena,
pobiću bogove, uvjerenja, mitove.
Pobjediću smrt,
izgubiću život,
dobiću tebe,
samo tada imaću sve.

Moja Crvena,
obmotaj dodir kožom,
ispuni  ga krvlju,
stopi ga sa mnom
da ga osjetim,
da već jednom oživim,
jer mrtva sam odavno:
oči bez pogleda,
usta bez riječi,
ruke bez dodira,
 tijelo bez strasti,
 ljubav bez slasti.

Moja Crvena,
željom te dozivam,
bolom te volim,
ljubavlju oživljavam.

Moja Crvena,
sve je laž,
crvljiva laž kao tvoje tijelo
koje me vara,
jer vidim te,
noge ti ne dotiču zemlju,
a pod zemljom su.

Moja Crvena, sve je laž.
Ti se nikad nećeš vratiti?

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2016/11/poezija-opet-lejla-kasic.html

Vörösnek

Vöröském

távolítsd el ajkadról

az örökös hallgatást.

Szoríts a magány sarkába

és súgj valamit,

súgj valami szépet,

valami ehhez hasonló szépet:

első csók,

 első bódulat,

 első lódítás,

első bűnbánat,

első dac,

első bocsánat,

első szeretlek,

első csezd meg.

Vöröském,

mutass valami szépet,

valami ehhez hasonló szépet:

Kreml, amiről álmodtál,

vagy Karver, ahol legeszebb a tavasz, volt.

Vagy Njegoš parkja, ahol gondtalan a nyár, volt.

Vagy az alhambrai mecset pompás, fényes vörös márványa,

fény és fény amiért ezt a vörös nevet viseled.

Mutasd meg, a Duna hol csókolja az eget, mutasd meg, hol a végtelen.

Vöröském,

elpusztítom az isteneket, meggyőződéseket, mítoszokat.

Legyőzöm a halált,

veszítem az életet,

hogy megszerezzelek,

csak akkor lesz mindenem.

Vöröském,

bőrrel vond be az érintést,

vérrel telítsd,

olvassz bele,

hogy érezzek,

hogy végre feléledjek,

mert ősidők óta halott vagyok:

tekintet nélküli szemek,

szótlan ajakak,

érintésre képtelen karok,

 sivár test,

 kietlen szerelem.

Vöröském,

kérve kérlek,

senyvedve szeretlek,

szerelemmel élesztelek.

Vöröském,

hazugság minden,

szemenszedett hazugság akár a tested

a csalárd,

mert látlak,

de lábad földet nem érint,

föld fedi.

Vöröském, hazugság minden.

Te sosem térsz vissza?

Fordította: Fehér Illés

Mišo L. Korać Anijas u ludačkoj košulji – Aneász* kényszerzubbonyban

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Anijas u ludačkoj košulji

         Svjetlost je u njenom oku jutros poharala boje
         Između mene, izgubljenih puteva i obdaništa
zavoleo sam jednu ženu zamotanu u zavoje
bez krvi ranjena remetila je harmoniju stepeništa...
Objavljivao sam joj rat bez mržnje
a ta djevojčica,
tješila se obećanom slobodom sva uplakana
zavještavao sam joj hiljadu čokolada,
milion ljubičica,
u najblistavijoj suzi ocrtavala me kao Milovana...
Pričao sam joj kako su nekada lomili razboje,
recitovali, u ime ljubavi izvršavali samoubistva
ona je buncala o Koraćima,
pominjala konvoje,
useljavala promrzle vrapce, proklinjala ubistva...
I dok sam zaboravljao bolove, povraćao šerbete
ljekove i kamilice
između rešetaka preklinjao ikone prizivao bogove
ona je palila ludnice, krematorijume,
obilazila bolnice,
za najluđu pjesmu pronalazila
protesne riječi
izopačavala tonove....
Dok sam je u najvećem pijanstvu grlio i ujedao
ona je iz svojih dojki pokušavala da me podoji
da me napije...
Kada sam mnogo bolovao i od smrti bježao
pronalazila me među opušcima, među stolovima
među potocima rakije...
Znala je da mi drveća ranu smrt spremaju.
Govorila je da će mi kovači zlatne sanduke iskovati
da će nam obući dugačke haljine
što posmrtno ostaju da blistaju
u svom govoru zaboravi
da me u kosmos povrati....
Ona... Ona nije znala da je nijesam volio
radi zlata, sanduka, spomenika...
Volio sam je jer je posjedovala
ljepotu blata,
glas gladnoga vuka,
srce davljenika...
Zbog toga jer je najpijanija umjela
da mi se objesi oko vrata...
Ljubio sam je... Bila je sva čađava i suluda...
Govorili su da sam ja lud
a ona luda...
Ona nije znala da je nijesam volio radi
zlata, sanduka i spomenika...
Dugo je plakala kada sam pominjao Petroviće,
Crnu Goru, ljubila sliku Njegoša, Lovćena, kosturnice,
mrzela je ulizice, lopove, razbojnike, govnoviće
u svom lovćenskom bijesu osuđivala izdajice...
Ja sam je umirivao pjesmom
liječio rakijama
nagovarao da u sebe pretoči burad, zapamti alkohol
Zaboravi dugove...
U najvećoj pjesmi kleli smo se pijankama
od razbijenih flaša,
                   zapušača,
                            čaša...
pravili drugove...
Ona... Zar ona luda... šašava....
maleni cvijet ljubavi u mojoj glavi...
Ona... zar ona što je imala oči
prozirne kao staklo
         kao celofanska hartija...
Zar ona svoje tijelo, moje tijelo
u ludačku košulju da uvija..!?

Izvor: http://diogenplus.weebly.com/miso-l-korac.html

Aneász* kényszerzubbonyban

        Önmagam, az elveszített utak és óvodák között
        Reggel a fény elrabolta szeméből a színeket

egy pólyába takart asszonyt szerettem meg

vér nélkül sebesülten zavarta meg a lépcsőház nyugalmát...

Gyűlölet nélkül üzentem neki hadat

és az a kislály

könnyezve az ígért szabadsággal vígasztalta magát

ígértem neki ezer csokoládét,

millió ibolyát,

a legfényesebb könnycseppben Milovánnak rajzolt...

Meséltem neki arról, hogy egykor korlátokat döntöttek,

szavaltak, a szerelem nevében öngyilkoságokat követtel el

lázálmában Korāćokról** beszélt,

konvojokat emlegetett,

fagyott vrebeket költöztetett, átkozta a gyilkosságokat...

És míg fájdalmaimat feledtem, marokszámra hánytam

az orvosságokat és a teát

a rácsok között az ikonoknak könyörögtem istent szólítottam

ő bolondházakat, krematóriumokat gyújtogatott

kórházakat látogatott,

szavát a legvagányabb dalok

ellen emelte

hangokat torzított...

Míg én révülten öleltem és harapdáltam

ő emlőiből próbált szoptatni

lábamról levenni...

Mikor nagyon beteg voltam és a halál elől menekültem

megtalált a csikkek között, az asztalok között,

a pálinkapatakok között...

Tudta a fák korai halálomat készítik.

Említette nekem a kovácsok aranyból kovácsolnak koporsót

halálom után is csillogót

hosszú ruhába öltöztetnek

beszédedből hagyd ki

hogy az űrbe küldjenek vissza...

Ő...Ő nem tudta, hogy nem az arany, a koporsó,

az emlékmű miatt szerettem...

Szerettem mert rendelkezett

a sár szépségével,

az éhes farkas hangjával,

a fuldokló szívével ...

Mert teljesen elázottan is képes volt

a nyakamba akaszkodni...

Csókoltam...Kormos volt és magán kívül...

Mondogatták bolond vagyok

ő meg bolond...

Ő nem tudta hogy nem az arany, a koporsó,

az emlékmű miatt szerettem...

Zokogott mikor Petrovićékat, Montenegrót

említettem, csókolta Nyegos képét, Lovćent***, sírboltokat,

utálta a talpnyalókat, tolvajokat, betörőket, szarháziakat,

lovćeni dühében elítélte a hitszegőket...

Daloltam hogy megnyugtassam

pálinkával gyógyítottam

próbáltam rászedni hordónyit öntsön magába, az ízt jegyezze meg

Az adósságokat feledje...

A kézenfekvő dalban tivornyára esküdtünk

a széttört flaskókból,

                       dugókból,

                           poharakból...

adósságok születtek...

Ő... Hát ő bolond...szeleburdi...

elmémben a szerelem virága...

Ő... hát ő akinek szeme

mint az üveg mint

                 a celofán átlátszó...

Hát kényszerzubbonyba

testét, testemet ő helyezné..!?

*A szerző által kitalált név

**ć = ty

***Lovćen(Lovtyen) – Montenegró legmagasabb csúcsa

Köszönöm Sebestyén Péternek a fordítás során nyújtott értékes kiegészítést.

Fordította: Fehér Illés

Szente B. Levente Üres polcok között – Između praznih polica

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Üres polcok között

(Sławomir Mrożek után szabadon)

kamránkban idegenek vannak,

régen katonák voltak, ma sokan úgy hiszik

földönkívüliek, mert égből jöttek, onnan ereszkedtek alá,

igaz, néhányan, gyáva mód, azt hazudják,

egyik rokon, másik testvér,

a kertek alól, a pincékből jöttek,

mint nálunk a savanyú bor elől menekülők,

kapun, ajtón aztán senki, nem is ismerik,

gyakran inkább berúgják, beütik,

csak járnak-kelnek, furcsa mód, egyszer csak aztán

otthon érzik odabent magukat,

csak az a baj, hogy tőlünk,

minden ajtónyitogatásért, lassan útlevelet kérnek,

furcsa egy hely a mi kamránk, mint egy

ország, mint egy határ, gondolnánk - pedig mások házának

kamrájában is ott vannak, határon innen és túl,

csak úgy elvannak, fenyegetnek,

az üres polcok között, néha láthatatlanul is,

de ott vannak annyi szent,

mint megannyi éhenkórász, testben, lelkiekben,

nekik is hiányzik

az édesanyjuk által csomagolt pogácsa,

meg utána az Isten áldja -

vagy a kalács, a befőtt, a gyümölcs, no, emlék ez már, mondják,

tudják, -  de kuss a neve mindenkinek,

a föntieké a parancs, ők tudják mi a jó, a szó,

csak a vád, a vér és a golyó meg a halál az övék, a miénk,

és azoké, kiknek parancsolni nem lehet, félre nem állnak,

agyatlan robotokként teljesítenek,

itt ugyanúgy, mint náluk, otthon,

ha sokuknak van olyan egyáltalán,

de ez kit érdekel, mondd, ha parancsot teljesítesz,

hited is csak pénzért szeged meg,

ilyen a világ, hajtogatják, tanítják,

most ezt kéne szeretni, meg azt, nem egymást,

jobb a vállvonogatás, az álarc, míg áll a bál,

az üres polcok között sok  minden eszünkbe jut,

csak az egészben, ne lenne ez

a bizonytalanság.

Forrás: a szerző

Između praznih polica

(Prema Slavomiru Mrožeku slobodno)

stranci su u našoj konobi,

nekada su vojnici bili, danas mnogi veruju da su

vanzemaljci, jer su iz neba krenuli, od tamo su se spustili,

istina, neki kukavički lažu,

jedan je rođak, drugi brat,

ispod vrtova, iz podruma su došli,

kao neki koji od kiselog vina beže,

preko kapije, vrata ama baš niko, niti ne poznaju,

često rađe provale, razbijaju,

amo-tamo hodaju, neobično im je, a potom odjednom

osećaju se unutra kao da su kod kuće,

problem je u tome da od nas

pri svakom otvaranju vrata, malo pomalo pasoš traže,

čudno mesto je naša konoba, kao jedna

država, kao granica – a i u konobama

drugih su prisutni, s ove i one strane granice,

samo žive, prete,

između praznih polica, katkad i nevidljivo,

ali kunem se tamo su,

kao svakojake ništarije, i telom i dušom,

i njima fali

pogača šta majka sprema,

a potom i Sretan put –

ili pletenica, kompot, voće, no, sve su to već uspomene, kažu,

znaju – ali je ime svakome odbij,

onima gore zapoved, oni znaju šta valja,

tužba, krv, metak i smrt je njihovo, a naše

i onih, kojima se zapovedati ne može, ne odstupaju,

ostaje da poput robota stvaraju,

ovde takođe kao i kod njih, doma,

ako mnogi tako nešto uopšte poseduju,

ali koga to zanima, reci, ako zapoved ispunjavaš,

i svoju veru samo zbog novca izdaješ,

takav je svet, ponavljaju, uče,

sad bi to trebalo voleti, ili ono, ne jedan drugog,

bolje je sleganje ramenima, maska, dok bal traje

između praznih polica mnogo što šta pada nam na pamet,

samo u svemu tome da nema te

neizvesnosti.

Prevod: Fehér Illés

Botár Attila Kitaláltam – Izmislio sam

Botár Attila Székelyudvarhely, 1944. március –

Kitaláltam Csak kitaláltam ezt az életet egy veszélyes, egy rossz órámban. De nincs, nem is volt, soha nem is lehet. Csak kitaláltam a bőrödet is örökös hajóutamnak hullámsír-fenyegetésnek, az éveket tengerbe vívő kőlépcsőknek, kitaláltam luxus-nyarak helyett kigyulladt futóműveket szabadságnak, csak kitaláltam a szerelmet is a hadak mellé vigasztalásnak. Halálod s halálom ellen a boglyas kölyök-fejet. De nincs, nem is volt, soha nem is lehet. Csak kitaláltam. El is felejtem. El is felejted.

Izmislio sam U jednom svom lošem, opasnom trenutku sam izmislio ovaj život. Ali je nema, niti je bila, nikad ni ne može biti. I tvoju kožu za večit put moje lađe za pretnju groba talasa sam izmislio, godine kamene stepenice koje u more vode, za slobodu umesto luksuznih letovanja istrošene pogone sam izmislio, i ljubav sam izmislio pored vojski kao utehu. Protiv tvoje i moje smrti rasčupanu glavu mališana. Ali je nema, niti je bila, nikad ni ne može biti. Samo sam izmislio. Ja ću zaboraviti. Ti ćeš zaboraviti. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.veszpremkukac.hu/elefantyuk-dij-botar-attila-kolto-elefantidomarra-lett/

Szoboszlai Judit Érzéstelenítés – Anestezija

Szoboszlai Judit

Érzéstelenítés tőmondatokat szúrnak gerincedbe fehér falakon ikonok Mária- oltáron gyertyafény galériában kiállított tárgy leszel kitömött állat majd megcsodálnak érzéstelenítve vagy ne félj

Anestezija u kičmu ti proste rečenice bodu na belim zidovima su ikone na oltaru Marije svetlo sveća bićeš izložbeni predmet u galeriji preparirana životinja diviće ti se u anesteziji si ne boj se Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Sebestyén Péter Hans Bülow mesterét, Liszt Ferencet hallgatja - Hans Bilov svog majstora, Franca Lista sluša

Sebestyén Péter Zalaegerszeg, 1967. július 07. -

Hans Bülow mesterét, Liszt Ferencet hallgatja Ne hazudj, fiam. Ez nem a lengyel lovasság; a fülem még jó. Ne feledd, a muzsika egyszerű, de helyesbíteni lehetetlen. Az Appassionata is érdektelen, ha azt hiszed, technikai perfekciód vagy a huszonnégy hangnem abszolút ismerete jelent valamit. Még az se érdekes, hogy prima vista zongorázol; minden billentyűakrobata képes ilyen bűvészmutatványra. Ráadásul: Te voltál a legjobb, akit egyáltalán tanítani lehetett; ezen felül pedig a vejem. Ne bánkódj Cosima miatt: tulajdonképpen Te menekültél meg tőle. Szőröstül-bőröstül felfalta Richardot. Soha ne félj. Ha félsz, a kotta maga alá gyűr és megaláz. Tudom!, hogyne tudnám: Te vagy az egyedüli dirigens, aki a kilenc szimfónia összes szólamát hangjegyenként ismeri. Azt is tudom, hogy utánad nem lehet többé a régi módon arra a pulpitusra karmesterként felmenni. Ez így jó; legalább megfegyelmezed ezt az egész zenekari csőcseléket… Mégis… ne tiszteld annyira a vezérkönyveket. (…) Bár: én is féltem. Még régen… az a süket német, Bécsben. Látta az ujjaimat. Mikor a végén feljött a pódiumra, azt hittem, fölpofoz: minimo calculo négyszer melléütöttem. Aztán csak megcsókolt; emlékszem, kávéillata volt… És már időm sincsen, Hans. Amit mostanában írok, még meghallgatni se hajlandó senki. Te sem… és Richard… a Csárdás Macabre után úgy bámult rám, mint egy… egy zenekritikusra. A Nuages gris hallatán dúltan viharzott ki a szalonból, és Cosima fúriaként sziszegte: fölidegesítettem, pedig az orvosok megtiltották, hogy felizgassa magát… a jó Richard… a főtémáit általában tőlem szokta…hmm… kölcsönözni. Megértem Őt; és Téged is. Az én zeném, fiam: Ohne Tonart. Nincsen hangneme. Ahogy Te kiabáltad: ez Unmusik!  És már kiröhögnek. Azt hiszed, nem tudom? Az összes tanítványom, még Stradal is, Thomán is… Te is… Mindenki…! (…) A szívcseppeket, Hans… hetvenéves vagyok. Mennyi taps, hány hisztérikus női levél…hmmm… Már nem fontos… De azért: valahol, valamikor elhangzik a Villa d’Este, és unisono károgják majd: velem kezdődött el a Zukunftmusik… Ez itt fekete és fehér. A klaviatúra nevetségesen könnyen megadja magát. Méghogy játszhatatlanok a dolgaim! Hogy sose írom elő nekik az ujjrendet! Milyen pitiáner társaság, ne vigyorogj, fiam… Így, félvakon, szivarral az ujjaim közt is abszolválom bárkinek a bármilyen művét, amit akarnak! Amit csak akarok…! (…) Az a lényeg, hogy ne méricskélj. Hiába matematika, ahogy manapság mondják: a nagy fúgák hangjai – in aeternum – megmérhetetlenek, Hans. Most jöjjön Chopin. Az ulánusokat akarom, ahogy rohamoznak. Velük győzhetsz vagy halhatsz; ezen nem tudunk segíteni. De aztán… minden szívdobbanásoddal és kezed minden rezdülésével Te szabod a végtelen harmóniát.

Hans Bilov svog majstora, Franca Lista sluša Sine moj, ne laži. To nije Poljska konjica, uši mi još služe. Ne zaboravi, muzika je jednostavna ali ispravke su nemoguće. I Appassionata je dosadna ako veruješ da ti je tehnička perfekcija ili apsolutno poznavanje dvadeset četiri glasa nešto znači. Ni to nije interesantno da prima vista  sviraš na klaviru, svaki akrobat tipki sposoban je na takvu čaroliju. Povrh toga: Ti si bio najbolji, koga se uopšte moglo učiti; i još si mi i zet. Zbog Kozine nemoj da tuguješ: ustvari od nje Ti si se spasio. Riharda je bez ikakvog problema u celosti progutala. Nikad se ne boj. Ako se bojiš note će te pogaziti, poniziti. Znam!, kako ne bi zano: Ti si jedini dirigent koji svaku notu svake stavke devet simfonije napamet zna. I to znam da posle tebe na onaj podij kao dirigent na stari način niko ne može stati. Dobro je to tako: makar ćeš čitavu muzičku bagažu dovesti u red... Ipak... knjige vodilje nemoj toliko poštovati. (...) Pa: i ja sam se bojao. Nekad...onaj gluv Njemac, u Beču. Video je moje prste. Kad je na kraju na podij došao, mislio sam, ošamariće me: minimo calculo četiri puta sam fulao. Ali me je poljubio, sećam se, na kafu je mirisao... I, Hanse, više vremena nemam. To, što danas pišem, niko ni poslušati ne želi. Ni ti... i  Rihard... posle Csárdás macabre tako me je odmeravao kao jednog... jednog muzičkog kritičara.  A poslušavši Nuages gris pobesnelo je napustio salon i kao Kozina siktao: iznervirao sam ga a ljekari su zabranili da se nervira... dobar Rihard... svoje glavne teme u snovima obično od mene... mmm... posuđuje. Shvatam ja Njega; a i Tebe. Moja muzika je, sine moj: : Ohne Tonart. Bez tona je. Kako si ti vikao: to je Unmusik! I već mi se smiju. Veruješ da ne znam? Svi moji učenici, čak i Stradal, i Toman... i Ti... Svi! (...) Hans, kapi za srce... sedamdeset godina mi je. Koliko ovacija, koliko histeričnih ženskih pisama... mmm... Više nije važno... Ali: negde, jednom sviraće Villa d’Este i unisono će gaktati: Zukunftmusik je sa mnom počeo... To, što je tu, to je crno i belo. Klavijatura smešno lagano se predaje. Zar moje kompozicije su neizvedive! Da red prstiju nikad im ne prepisujem! Kakva bezvezna družina, nemoj se ceriti, sine moj... I ovako, poluslepo, sa cigarom među prstima svačiji svakakvo delo ću apsolvirati, šta god žele! Šta god želim...! (...) Suština je u tome, da ne odmeravaj. Hanse, zalud je matematika, kako danas kažu: glasovi velike fuge - in aeternum – su nemerljivi. Sad nek dođe Šopen. Ulane želim, kako navaljuju. S njima možeš pobediti ili umreti; tu nema pomoći. Ali posle... beskonačnu harmoniju sa svakim otkucajem srca i svakim titrajem ruku Ti krojiš. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző