Kozák Mari Majdnem egy mondat – Skoro jedna rečenica

Kozák Mari Debrecen, 1954. február 16. –

Majdnem egy mondat mikor elmentél, tavaszt hívott a fázós tél, színes ruhát próbáltak a fák, a bokrok szoknyája már térdig ért, levelet bontott a vén akác, az erdei padon tollászkodott az est, varjak keresték kedvét a hársnak, és léptek siettek a fák közé, meglesni a mával várandós árnyat, amott az út végén csend ölelte a szürke házat, és kémény füstjét lopta a tavalyi bánat, madarak szárnyán ült a csalóka pillanat, én meg haza vártalak, mikor elmentél, a tegnapok még hangosan nevettek, árokban üldögélt egy bolondos pillanat, ablakok szemén ragyogott egy csillag, a hajnal már tiszta ruhát vett, és fűszálak közt néhány lépés hazafelé sietett, csak te vártál, és hallgatott veled a majdnem reggel, már égaljára ért sóhajod, magányos perc futott előtted, te karod tártad, ő magadra hagyott, mikor elmentél tavaszt hívott a fázós tél, színes ruhát próbáltak a fák, a bokrok szoknyája már térdig ért, levelet bontott a vén akác, most ősz van, velem sírnak a tegnapok, a házfalán az árny azóta halott, és a kémény sem hívja füstjét, fázik minden nagykabát, hátukon altatót dúdol az a hasadás, és ingek gallérján ájult az idő, valahova elszökött az esztendő… mert mikor elmentél, meghalt a tavasz, és csak az ősz csókolja fáradt arcomat.

Skoro jedna rečenica kad si otišao, promrzla zima je proleće dozivala, šuma šareno odelo probala, suknja džbuna već do kolena dospela a stara akacija lišće otvarala, veče je na klupi u šumi tumarao, lipama su vrane udvarale i među stabla su žurile da bi bremenite senke uvrebale, tamo na kraju puta sivu kuću tišina grlila i dim dimnjaka je lanjska tuga krala, varljiv tren na krilima ptica boravio, a ja sam čekala da se kući vratiš, kad si otišao, juče je još glasno smejao, jedan vragolast trenutak u jarku je sedeo, na oknima prozora zvede su sjale, svanuće čisto odelo obukao i među vlasima trave koraci su prema doma krenuli, samo si ti čekao, i zajedno s tobom je i praskozorje šutio, tvoj uzdah je već do neba stigao, širio si ruke, sam ostao, kad si otišao, promrzla zima je proleće dozivala, šuma šareno odelo probala, suknja džbuna već do kolena dospela a stara akacija lišće otvarala, jesen je sad, juče sa mnom plače, od onda na zidu je senka mrtva, dimnjak više dim ne zove, zima je svakom zimskom kaputu, na njihovim leđima ona rasceplina uspavanku peva, na ovratnicima košulja vreme je u nesvestici, godina nekud pobegla...  jer kad si otišao, umro je proleće i moje umorno lice tek jesen ljubi. Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző



Petrőczi Éva Prológus - egy ősbemutatóhoz – Prolog – jednoj praizvedbi – Prologue to a Concert

Petrőczi Éva Pécs, 1951. április 7. –

Prológus – egy ősbemutatóhoz „A prófétánk dadog. Akinek fontos a szó, annak nehéz is.” Eötvös Péter–Esterházy Péter: Halleluja – Oratorium balbulum Balbulus Notker – ezerkilencszázkilencven tavaszán ott álltam Sankt Gallenben naív portréd előtt. Virágok, napfény mindenütt, szép, steril svájci délelőtt. És fájt már akkor is a sorsod, a minden szóért megvívott küzdelem. Egy apró, jótékony kavics sem segített meg-megbicsakló, szegény nyelveden. De igaz szavak voltak legalább. Papírhajóid nem mű-vízesések hátán úszkáltak, hanem néhány tiszta, keskeny vers-csermelyen. Harminckilenc esztendős voltam akkor, te párszáz – de mindketten tudatlanok. Nem látta egyikünk sem, hogy jönnek már az anti-dadogók, a zsíros szájú, jóllakott dalnokok, a mindig szóra-készek, a beszéd balkezes iparosai. A szájukat, Uram, már befoghatná végre valaki. Ha verset olvasok, a szívem gyakran ökölbe szorul, és megkérdem magamtól: tud-e, fog-e bárki még dadogni itt, Istennek tetszőn, Notker Balbulus-ul?

Prolog – jednoj praizvedbi “Naš prorok muca. Kome je reč važna, onome je i teška.” Etveš Peter – Esterhazi Peter: Aleluja – Oratorium balbulum Balbulus Notker – proleća hiljadudevetstodevedesete u  Sankt Galenu ispred tvog naivnog portreta sam stajala. Svugde okolo cveće, zraci sunca, lepo, sterilno švicarsko prepodne. Tvoja sudba i tad mi je bolela, za svaku reč izvojevana borba. Ni jedan sitan, blagonaklon belutak nije pomogao tvom zastajkujućem, sirotom jeziku. Ali reči su makar reči bile. Tvoji brodovi od papira nisu na leđima umetnih vodopadova plovili, nego na par čistom, uskom potoku pesme. Tada sam tridesetdevet godina imala, ti više stotina – ali oboje neznanci. Ni ti, ni ja nismo primetili, da drevni mucavci već stižu, siti trubaduri masnih usana, na govor uvek spremne, levoruke zanatlije gakanja. Njihova usta, Gospode moj, već bi neko konačno mogao začepiti. Kad stihove čitam, srce me često steže i pitam se: hoće li, znaće li tu bilo ko još mucati, Boga oduševljavajući, poput Notker Balbulusa? Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Prológus - egy ősbemutatóhoz „A prófétánk dadog. Akinek fontos a szó, annak nehéz is.” Eötvös Péter–Esterházy Péter: Halleluja – Oratorium balbulum Balbulus Notker – ezerkilencszázkilencven tavaszán ott álltam Sankt Gallenben naív portréd előtt. Virágok, napfény mindenütt, szép, steril svájci délelőtt. És fájt már akkor is a sorsod, a minden szóért megvívott küzdelem. Egy apró, jótékony kavics sem segített meg-megbicsakló, szegény nyelveden. De igaz szavak voltak legalább. Papírhajóid nem mű-vízesések hátán úszkáltak, hanem néhány tiszta, keskeny vers-csermelyen. Harminckilenc esztendős voltam akkor, te párszáz – de mindketten tudatlanok. Nem látta egyikünk sem, hogy jönnek már az anti-dadogók, a zsíros szájú, jóllakott dalnokok, a mindig szóra-készek, a beszéd balkezes iparosai. A szájukat, Uram, már befoghatná végre valaki. Ha verset olvasok, a szívem gyakran ökölbe szorul, és megkérdem magamtól: tud-e, fog-e bárki még dadogni itt, Istennek tetszőn, Notker Balbulus-ul?

Prologue to a Concert „Our prophet stammers. For whom words are important, they are also hard.” Péter Eötvös – Péter Esterházy: Halleluja – Oratorium balbulum It was a morning in the spring of nineteen ninety, Brother Notker, when I stood before your naive portrait in St Gallen. Flowers and sunshine all around, a lovely morning, cool and Swiss and dull. And straight away your fate was pain to me, the fight you fought for every word you spoke. No tiny, therapeutic pebble there to help your hapless, stumbling, stuttering tongue. However, truthful words they were at least. Paper boats that sailed not on the surfaces of man-made torrents but on clear, slender rivulets of verse. I at the time was thirty-nine, you were some hundreds; both were unaware, for neither could foresee the coming of the anti-stammerers, mealy-mouthed, well-nourished wordsmiths who can always find a lot to say, inept on an industrial scale. If only someone, Lord, would shut their traps once and for all. When I read a poem my heart will often clench into a fist, and I ask myself: can anyone, will anyone ever stammer again here pleasingly to God, like Balbulus Notker? Translated by Bernard Adams

Forrás: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Petr%C5%91czi_%C3%89va-1951/Prol%C3%B3gus_-_egy_%C5%91sbemutat%C3%B3hoz/en/62425-Prologue_to_a_Concert

Botár Attila Szökés után – Posle bekstva

Botár Attila Székelyudvarhely, 1944. március –

Szökés után Nem volt egyszerű menekülni a tömegsírból. Megszökni ottfeledve bakancsot, fél pár kesztyűt, sértetlen sorokat a spirálfüzetfüzetben, fekete szavakat, lassan pirosra változókat, fagyoskodó kis halottaimat sem értesítve, hogy elmegyünk, el, illanóban a hősi csaták, az eskü, agyő rögök, gyökerek, agyő fölöttünk nyargaló szél!, mert vár még egy alig-idegen élet, csontbánya múlttól élesztő jövőig gőzölgő maszkjait mutogatván. Nem egyszerű a tömegsírból menekülni, szabad ég alatt leöblíteni a ragacsos agyag, iszap, a pipacsszín törmelék tapaszát, múlt nyarak virágporaként a sárga földet, kimosakodni, lesikálni az arcról a rézrozsda, csupasz terrort, akár e szegényes igyekvést hamuvá, füstbe, antigonétlanul a ragadozó temetetlenségbe.

Posle bekstva Bekstvo iz masovne grobnice nije bilo jednostavno. Pobeći zaboravivši cokule, pola pari rukavice, u spiralnoj svesci netaknute redove, crne reči, polako u crveno promenjene, ne obaveštavajući ni svoje promrzle pokojnike, da odlazimo, herojski bojevi, zakletva iščezavaju, adio grude, koreni, adio iznad nas jureći vetre!, jer me još jedan jedva-stran život čeka, pokazivajući isparljive maske od rudnika kostiju prošlosti do oživljavajuće budućnosti. Nije jednostavno bežati iz masovne grobnice, pod vedrim nebom saprati lepljivu glinu, ilovaču, poput bulke crvene krhotine lepila, kao peluda minulih leta žutu zemlju, oprati se, skinuti sa lica bakrenastu rđu golog nasilja, kao i ovo jadno stremljenje u pepeo, dim, bez proviđenja u grabežljivu nesahranjivost pretvoriti. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://ujnautilus.info/szokes-utan



Fellinger Károly Kiválasztott – Izabran

Fellinger Károly Pozsony, 1963. november 20. –

Kiválasztott Megállsz a búzatábla mellett, körül se nézel, csak úgy letéped az első utadba kerülő, viaszérésben lévő búzakalászt, nem válogatsz a több százmilliónyi közül, miért is tennéd, hisz rég benőtt a fejed lágya, közben átérzed a búzakalász sorsszerűséghez való ragaszkodását, otthon lelkiismeret-furdalásból kimorzsolod perzsaszőnyegedre a még éretlen, dagadt búzaszemeket, aztán beindítod a porszívót.

Izabran Zastaneš pored pšeničišta, niti se osvrneš, tek tako otkineš prvi klas u fazi voštane zrelosti na koju naletiš, između više miliona ne biraš, zašto bi to i radio, ta odavno ti je meko teme zaraslo, istovremeno osetiš koliko je klas vlastitoj sudbi privržen, kod kuće već zbog grižnje savesti još nezrele, nabrekle zrna pšenice na perzijski sag oljuštiš, zatim aktiviraš usisivač. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.irodalmiszemle.bici.sk/lapszamok/2013/2013-oktober/1758-fellinger-karoly-eklekti-kuss-konstatalva-kivalasztott-agglegeny-egyszer-meglekelt-emlek-formaban-versek



Szente B. Levente Keresztutak margójára – Na margine raskršća – On The Margin Of Crossroads

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Keresztutak margójára

amikor az ember álmot látott,

és úgy hitte, megértette a világot,

útjai során megismerte a színeket, és már

fehér feketében látott, főleg,

hogy tükörképére áldozat gyanánt vért mázolt,

és váltig hangoztatta, olyasmivel van kapcsolata,

ami régebbi, mint maguk a vallások –

és járt és kelt, látott, hallott, aztán

gondolatokat vallott,

mind olyanokat,

amelyeket kimondani már régen nem szabadott,

hogy a szikrából majd tűz lobbanjon,

hitében igazi nyomot

mint vad folyóban sodródó kő és szikla,

ó, fájdalom, mégis alig hagyott.

de mások igazául emlegetett ha kellett álomszépet, mocskot,

mert ilyen volt a világ, mióta a világ szemében a táj,

mint másik egek képe, visszaragyogott.

mert az új világra felkészülni sosem lehet, mondotta

isten veled, isten velem, se veled, se nélküled.

jobb ez így, míg egy az ős, fenn az űr, lenn a dög,

mert csókolni kéne, az egekig szeretni,

megadni akinek ami jár, harapni amikor fáj,

menni, elindulni végre, ölelésbe

finoman belerohanni, mielőtt vége jönne -

ó, mennyi mindent, mi mindent még tenni kéne.

legfőképpen embernek maradni,

vagy lenni végre. örök időkre.

Forrás: a szerző

Na margine raskršća

kad je čovek sna video,

poverovao je da je svet shvatio,

na svom putu upoznavši boje, samo je

belo-crno video, uglavnom,

kao žrtvu svoj odraz krvlju premazao

i beskonačno ponavljao, povezan je s nečim

što je stariji od samih vera –

i hodao je i kretao se, video, slušao, potom

svoje misli javno izneo,

sve takve

koje izgovorit odavno nije bilo dozvoljeno,

da se ne bi iskra u vatru pretvorila,

u svojoj veri pravog traga

poput kamena i stene u divljoj reci,

o, na žalost, ipak jedva ostavio.

ali zbog pravde drugih ako je trebalo spominjao je krasotu,

prljavštinu, jer takav je bio svet od kada u njegovim očima

svet je u vidu krajolika, kao slika drugog neba se odrazio.

pripremiti se za novi svet nemoguće je, govorio je

bog s tobom, bog sa mnom, ni s tobom, ni bez tebe.

bolje je tako, dok su preci isti, gore je vasiona, dole je strvina,

jer trebalo bi ljubiti, do neba voleti,

dati svakome po zasluzi, kad boli gristi,

ići, konačno krenuti, u zagrljaj

tiho upasti, pre no što bi kraj naišao –

o, koliko toga bi još trebalo uraditi.

najviše čovekom ostati,

ili konačno postati. za sve vekove.

Prevod: Fehér Illés

On The Margin Of Crossroads

when man saw a dream,

and thought he understood the world,

on his ways he got to know colours, and already

saw everything in black and white, mainly

because he smeared blood like sacrifice on his reflection,

and kept on saying he had connections with something       

older than religions themselves -

and he walked around, saw, heard, then

declared views,

all of the kind

that weren’t allowed to be pronounced for long,

that from a spark fire should flare up,

but alas, in his faith there

- like drifting stones and rocks in wild rivers -

have hardly any real traces been left.

but as others’ truth he cited if needed perfection,

for the world’s been like that, since in the world’s eyes the land

like the image of other skies was reflected.

because one can never get ready for the new world, he said

god be with me, with you, neither with, nor without you.

better this way, forebear’s the same, space up there, carcass down here,

for one should but kiss, love to the heavens,

give everyone their share, bite when the pain’s there,

go, make a move at last, into a hug

gently rush, before it would come to an end -

oh, how many things, how very much still to be done.

but above all to remain human,

or become one. for all times to come.

Translated by N. Ullrich Katalin