Stefan Simić Nije me pustila u svoju samoću – Nem engedett magányába

Stefan Simić Paraćin 12. 02. 1989. –

Nije me pustila u svoju samoću Nikada me nije pustila u svoju samoću. Nije htela ili nije smela… Nikada me nije pustila u svoj stan, svoju sobu, krevet. Nikada mi nije dala svoje ruke, telo, dodir. Nikada mi nije dala ništa, a želeo sam je kao nijednu drugu… Posebno tih dana kada su se sve želje sveta sklopile u potrebi za njom. Posebno tih noći kada sam se budio i uspavljivao sa njenim likom… Nisam stigao ni da je poljubim, a već sam stigao da je zavolim. Nisam stigao ni da je zagrlim, a već sam stigao da je poželim samo za sebe i ukradem od svih. Nikada me nije pustila u svoj život, u svoj svet. Nije htela ili nije smela… Rekla je da ne mogu da shvatim njen haos, njene navike i da je bolje da ne počinjemo ništa. Rekao sam joj da zajedno možemo sve i da smo potrebni jedno drugom. Pretvarala je milimetre koji su nas delili u kilometre, sekunde u godine. Bio sam spreman da ih pređem, preletim, sačekam, govorio sam joj to, ubeđivao je ali uzalud… Ipak nije htela… Mimoišli smo se tada, te noći, ne sluteći da se mimoilazimo zauvek… Prošle su godine, naravno. Kao što uvek prođu. Prošla je i ona nedodirljivost, utisak da smo važni, pale su maske. Prošle su sve one kiše i ulice koje smo prepešačili sami. Prošla su sva ona mora kojima nismo zaplivali. Prošle su sve one tajne koje nismo podelili. Prošli su fi lmovi, koncerti, prošla su sva ona jutra… Prošla je i jedna mladost, onako tiho i neprimetno… …a prošla je i ona, nedavno, isto tako tiho i neprimetno pored mene, kao da se ne poznajemo. A prošla je i potreba za njom… U međuvremenu sam se raspitivao svuda, bolje da nisam. Pričali su mi i slušao sam o njoj, bolje da nisu. Trčala je za onima koje nije trebalo ni da pogleda, davala se tamo gde se samo gubi, živela je za one za koje ne vredi živeti… Ali, šta sam mogao? Reći ću samo život, sudbina – ne pada mi na pamet ništa pametnije. Znao sam, još tada, da njen svet ne može svako da razume. Sa svih strana zidovi, zidovi, a onda ako se ne izgubiš u tom silnom odbijanju nailaziš na dušu. Staru, čistu, beskrajnu kao horizont želja jedne mladosti… Ipak ona se prva izgubila u tom silnom odbijanju… Ili se jednostavno nije našla? Ili je drugi nisu našli… Meni, eto, nije uspelo… Njena priča mi je danas tako poznata, kao mnogo puta odgledani film. Poznate su mi njene ruke, njene grudi, glas, soba, problemi, kao da sam to negde već vi- deo… Sva ona posebnost pretvorila se u osrednjost, zagonetka u očekivani šablon, a čežnja za njom u prevaziđeni refren koji odavno više ne pevam. Nije to više ista pesma, potrošili su je pogrešni… Nije to više ista melodija, od silnog ponavljanja izgubila je suštinu… Nije to više ista lepota, sve više liči na svaku dru- gu… Ostala je u tom gradu, u toj ulici, u toj sobi, a ja sam otišao negde daleko, negde gde nijedan put, nijedna prečica ne vodi ka njoj. Ostala je nasamo sa svojom samoćom, a ja sam otišao u susret nekim drugim obalama. Nema tu više ničega, samo uspomena na nešto što je moglo da se desi, a nije… Nema tu više ničega, samo sećanje koje je zanimljivo još jedino dok se o njemu priča.

Nem engedett magányába Sosem engedett magányába. Nem akarta vagy nem merte... Sosem engedett lakásába, szobájába, ágyába. Sosem adta kezét, testét, érintését. Soha semmit sem adott, pedig mint senki mást kívántam... Főleg azokban a napokban, mikor a kívánságok halmaza felé összpontosult. Főleg azokon az éjjeleken, mikor termetével ébredtem és aludtam el... Még meg sem csókoltam, de már azt vettem észre, megszerettem. Még meg sem öleltem, de azt vettem észre, kisajátítottam, mindenkitől ellopom. Sosem engedett életébe, világába. Nem akarta vagy nem merte... Állította, nem érthetem meg összevisszaságát, szokásait és jobb, ha el sem kezdjük. Mondtam, közösen mindenre képesek vagyunk és szükségünk van egymára. A bennünket elválasztó millimétereket kilóméterekké változtatta, a másodperceket évekké. Készen álltam megtenni, átszállni, vártam, győzögettem, mindhiába... Hát nem akart... Akkor, azon az éjjelen elkerültük egymást és nem sejtettük, örökre... Természetesen múltak az évek. Mint ahogy mindig. Elmúlt az az érintetlenség is, az érzés, fontosak vagyunk, lehullott az álarc. Elmúltak azok az esők és utcák, amelyeken egyedül bolyongtunk. Elmúltak azok a tengerek is, amelyekben nem úsztunk. Elmúltak a nem megosztott titkok. Elmúltak a filmek, hangversenyek, mindazon reggelek... Elmúlt egy ifjúság is, valahogy csendben, észrevétlenül... ... és ő is elment mellettem, nemrég, ugyan olyan csendesen, észrevétlenül, mintha nem ismernénk egymást. Az iránta érzett vágy is elmúlt... Közben mindenfelé érdeklődtem, bár ne tettem volna. Meséltek róla, meghallgattam, bár ne tettem volna. Azok után szaladt, akiket észre sem kellett volna vennie, ott adott, ahol veszített, azokért élt akikért nem érdemes élni... De mit tehettem? Csak hajtogatom, élet, sors – semmi okosabb sem jut eszembe. Tudtam, még akkor, világát nem értheti mindenki. Minden oldalról fal, falak, de ha az állandó visszautasításban nem veszel el, lélekre találsz. Ősire, tisztára, végtelenre mint egy ifjúság határtalan kívánságára... Mégis, ebben az állandó visszautasításban, először ő veszett el.... Vagy egyszerűen nem találta fel magát? Vagy mások nem találták meg... Íme, nekem nem sikerült... Története számomra oly ismerős, mint egy sokat látott film. Ismerem kezét, mallét, hangját, szobáját, gondjait, mintha már láttam volna vala- hol... A kiváltságok hétköznapivá váltak, a talányok várt közhelyekké, az érte érzett vágy idejétmúlt refrén, már időtlen idők óta nem dalolom. Ez már nem ugyanaz a dal, arra nem méltók csépelték el... Ez már nem ugyanaz a dallam, a végtelen ismétléstől értelmét veszítette... Ez már nem ugyanaz a báj, egyre jobban mindenki másra ha- sonlít... maradt abban a városban, abban az utcában, abban a szobában, én meg meszire mentem, hozzá egyetlen kereszteződés sem vezet. Magányával magára maradt, én meg más partok felé mentem. Semmi sincs már, csak az emlék, valami történhetett volna, de nem... Semmi sincs már, csak az említésekor izgalmas emlék. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://stefansimic.net/nije-me-pustila-u-svoju-samocu/

Stefan Simić Jednom ću ti napisati pesmu – Egyszer majd verset írok neked

Stefan Simić Paraćin 12. 02. 1989. –

 Jednom ću ti napisati pesmu

Jednom ću ti napisati pesmu. Pravu. Iskrenu.

Bez čežnje i patetike, bez niskih strasti i skrivenih name-
ra…
Zahvaliću ti što si bila uz mene, kada ni sam nisam bio. Neću pominjati ni ljubav, ni suze, ni patnju. Neću pominjati ni prošlost, ni budućnost. Neću pominjati ništa, samo ću ti se zahvaliti.
Zahvaliću ti što si oko u dolini slepih, što si titraj nade u dolini gluvih, što si nešto u ovom suludom moru ničega…
Zahvaliću ti kao što se most zahvaljuje reci zbog koje postoji.
Zahvaliću ti kao što se nebo zahvaljuje ptici, sanjar zvezdama, vojnik prvim danima mira…
Zahvaliću ti zato što vidiš ono što niko ne vidi, zato što osećaš ono što niko ne oseća…
Zahvaliću ti što si uz mene i kada odem. Što me ljubiš i kada me druge ljube. Što si moja i kada nisi. Što ćeš biti sa mnom i kada me ne bude…
Zahvaliću ti što razumeš sve moje tuge i radosti. Što praštaš, daješ, poštuješ i voliš.
Što si mi prišla na način na koji niko drugi nije…
Što me nisi ostavila ni kada sam sam sebe ostavio… Što me uvek nađeš kada me svi zaborave…
Zahvaliću ti što mi vraćaš veru u ovaj svet u kome tako često nema ničega…
Zahvalio bih ti i sada, ali je prerano. Možda se razočaramo i napustimo jedno drugo.
Kome da ide onda ova pesma? Šta ćemo sa njom? Nama tada neće trebati a druge je ionako briga…
Bolje je da zaćutimo i da se volimo, nego da pričamo naglas o ljubavi. Bolje da verujemo nego da pričamo o veri. Bolje da živimo nego da pričamo priče o životu…
Ne znam još koliko ćemo trajati. Mesec, godinu ili zauvek.
Ali znam da i dan-danas, posle svega, pristupam svakom našem susretu sa istim onim uzbuđenjem, kao da je prvi i poslednji.
Jednom ću ti napisati pesmu. Pravu. Iskrenu. A ti ćeš znati da uvek imaš gde da odeš i gde da se vratiš.
Ko zna, možda je i ovo ta nenapisana pesma u kojoj sve vreme pokušavam da ti kažem koliko te volim…

Izvor: http://stefansimic.net/jednom-cu-ti-napisati-pesmu/

Egyszer majd verset írok neked

Egyszer majd verset írok neked. Hiteleset. Őszintét.

Szenvedély és sóvárgás nélkül, alantas indulatok és rejtett szándékok

nélkül...

Megköszönöm, hogy velem voltál, mikor még én sem voltam. Se szerelmet, se könnyeket, se szenvedést nem említek.

Múltat se, jövőt se említek. Semmit sem említek, csak köszönetet mondok neked.

Köszönetet mondok, mert szem vagy a vakok völgyében, mert reménysugár vagy a süketek völgyében, mert valami vagy ebben a fékeveszett semmiségben...

Köszönetet mondok úgy, ahogy a híd a folyónak, amiért létezik.

Köszönetet mondok úgy, ahogy az ég a madárnak, az álmodozó a csillagoknak, a katona a béke első napjainak...

Köszönetet mondok azért, mert látod azt, amit senki se lát, mert érzed azt, amit senki sem érez...

Köszönetet mondok azért, mert távollétemben is velem vagy. Mert akkor is csókolsz, mikor mások csókolnak. Mert akkor is az enyém vagy, mikor nem vagy. Mert velem leszel, mikor már nem leszek...

Köszönetet mondok azért, mert megértesz. Megbocsátasz, adakozol, becsülsz és szeretsz.

Mert úgy közeledtél felém, ahogy senki más...

Mert akkor sem hagytál el, mikor magamat elhagytam... Mert megtalálsz, ha mások felednek is...
Köszönetet mondok azért, mert ebben az életben, ahol semmi sincs, visszaadod hitemet...

Köszönetet mondanék most is, de még korai. Esetleg kiábrádultan, egymást elhagyjuk.

Ez a vers kihez szóljon? Mi lesz vele? Akkor már nekünk nem kell, másokat meg nem érdekel...

Jobb, ha elhallgatunk és szeretkezünk és nem a szerelemről értekezünk. Jobb, ha hiszünk és nem a hitről értekezünk. Jobb, ha élünk és nem az életről értekezünk...

Nem tudom, meddig leszünk együtt. Egy hónapig, évig vagy örökre.

De tudom, még ma is, mindenek után, minden találkozásunkat ugyan azzal a lelkesedéssel várom, mintha az első vagy utolsó lenne.

Egyszer majd verset írok neked. Hiteleset. Őszintét. Te pedig tudod, mindig van egy hely, ahová betérhetsz vagy visszatérhetsz.

Ki tudja, talán ez az a meg nem írt vers, amelyben mindenáron megpróbálom elmondani, mennyire szeretlek...

Fordította: Fehér Illés



Stefan Simić I večeras si sama – Egyedül vagy ma este is

Stefan Simić Paraćin 12. 02. 1989. –

 I večeras si sama

I večeras si sama. I ne samo večeras.
Videh te u gradu, malopre, u prolazu, kako šetaš.

Ljudi napolju žive svoje živote, po dvoje, znaš već kako to ide
A ti nekako po strani, u svom filmu.

Primetio sam smešak na tvom licu, pitam se samo da li je pravi.

Volim da te gledam dok hodaš, prija mi lagana igra tvojih koraka.
Ni da imam sto života ne bih mogao da pogodim šta misliš.

Uvek si nekako sama, i odsutna, i kada si sa drugima.
To te čini privlačnijom i drugačijom, veruj mi.
Kao da je samoća tvoje zanimanje.
Jedino tada si sva nekako svoja.
Dok ostali naklapaju naširoko, ti kao da gledaš k’o te sve gleda…

Često se srećemo, i nikako da se stvarno sretnemo.
Neko mora da zastane, i prvi progovori

Ti uvek negde žuriš, navodno, a ja uvek besposlen.
Posebno večeras kada mi posebno nedostaješ…

Mladi smo i dalje, to me raduje.
Više sanjamo nego što živimo.
Na tvojoj ruci, srećom, još uvek nema onog zlatnog prstena koga se plašim.
Nisi još sigurna sa kim ćeš da deliš sobu, krevet, život.
Iskreno, ne znam ni ja.

Možda je tako najlepše.
Za oboje.
Mladost je zato i najslađa jer ne znaš šta te sve čeka…

Volim da te zamišljam kakva ćeš sve da budeš.
I čija, naravno.

Kome ćeš da poveruješ, i ko će tebi da poveruje.

Možda bismo mogli u noćima poput ovih da probamo
Ono nešto što se zove ljubav, zajedno.

Znam da znaš na šta mislim.

Možda mi tada budu jasnije tvoje tišine
I tvoji koraci kada se jednom smire i progovore

Kako li bi to izgledalo?
O čemu li bismo?
Nakon koliko dana bismo se poljubili,
I ne samo poljubili?

Vidiš dokle dopiru moje misli
Dovoljno je samo da se mimoiđemo, u prolazu
I da poželim čitav život da provedem sa tobom

Zamisli šta bih sve smislio, u međuvremenu
Da se među nama, nekim čudom, nešto stvarno desi

A šta ako me uopšte nisi primetila
I onaj osmeh namenila nekom drugom?

Da, uvek je neko drugi, večito neko drugi
Dok oni pravi dolaze, i odlaze

A ti nikako da primetiš
Staneš, i zastaneš
Nego ideš, ideš i ideš
A nikako da stvarno odeš

Stani, za početak
Možda dobiješ svoje odgovore

A možda dobiješ i nekog svog

Izvor: https://www.facebook.com/stefan.simic3/posts/10154103501174759

Egyedül vagy ma este is

Egyedül vagy ma este is. És nem csak ma este.

A városban láttalak, az imént, elmenőben, ahogy sétálsz.

Kinn az emberek saját életüket élik, kettesben, tudod, hogy van ez,

Te pedig valahogy tartózkodva, sajátosan.

Arcodon észrevettem a mosolyt, de kérdem, igazi-e.

Szeretem nézni, ahogyan mendegélsz, lépteid könnyed játéka megnyugtat.

Ha száz életem is lenne, gondolataidat akkor sem találnám ki.

Valahogy mindig egyedül vagy, elérhetetlen, ha másokkal is vagy.

Hidd el, így még vonzóbb vagy, sajátosabb.

Mintha hivatásod lenne a magány.

Mintha csak akkor lennél önmagad.

Míg a többiek csevegnek, te mintha azt néznéd, kik néznek...

Sokszor találkozunk, de igazából sosem találkozunk.

Valakinek meg kell állni és először megszólalni.

Mindig sietsz valahová, állítólag, én meg tétlenkedek.

Különösen ma este, mikor különösen hiányzol...

Továbbra is fiatalok vagyunk, ez örömmel tölt el.

Többet álmodozunk, mint ahogyan élünk.

Az az arany gyűrű, amelytől rettegek, szerencsére, még nincs ujjadon.

Még nem döntötted el, szobádat, ágyadat, életedet kivel osztod meg.

Őszintén szólva, én sem.

Talán így a legjobb.

Mindkettőnknek.

Az ifjúság azért a legszebb, mert nem tudod, mi vár rád...

Szeretem elképzelni, milyen leszel.

És természetesen, kié.

Majdan kinek hiszel és neked ki fog hinni.

Talán az ehhez az éjhez hasonló éjjeleken  kipróbálhatnánk

Azt, amit szerelemnek neveznek, együtt.

Tudom, tudod mire gondolok.

Talán akkor megérteném, miért hallgatsz,

És lépteid is egyszer megnyugodnának, megszólalnának.

Hogyan is lenne?

Miről beszélgetnénk?

Hány nap múlva csókolnánk meg egymást,

És nem csak csókolnánk?

Látod gondolataim hová merészkedtek,

Ahhoz, hogy megkívánjam az életet veled megosztani

Elég csak annyi, hogy elmenjünk egymás mellett

Gondold el, mi mindenre gondolnék, ha időközben

Valami csoda folytán, történne valami közöttünk

És mi van akkor, ha észre sem vettél,

Azt a mosolyt pedig, másnak szántad?

Igen, mindig valaki más, állandóan valaki más

Míg azok az igazik jönnek és távoznak

Te sehogy sem veszed észre,

Nem állsz meg,

Csak mégy, mégy és mégy

De valóban sosem mégy el

Állj meg, hogy újra kezdhess,

Talán kérdéseidre megkapod a választ

És valakit kapsz is talán

Fordította: Fehér Illés

Stefan Simić Ako nekad čitaš ovo – Ha ezt valaha olvasod

Stefan Simić Paraćin 12. 02. 1989. –

Ako nekad čitaš ovo Ako nekad čitaš ovo, sutra, ili za deset godina, trideset, pedeset, čitaj kao da čitaš prvi put. Nevažno da li si i dalje devojka, žena u godinama ili starica. Nevažno da li si i dalje njegova, nečija ili ničija, čitaj ga sa istim onim žarom kao da ti se trenutno dešava... Nedostaje mi prva rečenica koju izgovaram kada te vidim. Nedostaje mi tvoj pogled, onako polusanjiv, polulenj i radostan. Nedostaje mi kada se protežeš, kao mačka. Nedostaje mi način na koji me gledaš, sa rukom na bradi a ujedno grickaš nokte zubima. Nedostaje mi ona fleka od kafe na tvojoj majici. Nedostaje mi tvoja majica. Nedostaje mi da zajedno peremo ruke i da se umivamo. Nedostaje mi da te milujem i pokrivam dok spavaš a ti da se praviš kao da ne čuješ i da ti je svejedno. A znam da nije. Nedostaje mi da te mazim, da ti nameštam kosu kako mi odgovara. Nedostaje mi tvoja kosa. Mokra, vlažna, prljava, puštena, uvezana. Nedostaje mi da brojim mladeže na tvom licu i nikad da ih ne izbrojim do kraja. Nedostaje mi tvoje lice, tvoje ruke, tvoj glas, tvoje oči. Nedostaje mi miris tvoje kože. Nedostaje mi da ti kažem svakog jutra "Dobro jutro, ljubavi", ili "Sunce moje, volim te". Nedostaje mi ono "Šta ti se jede", ili "Idi do kupatila, čekam te u krevetu...". Nedostaje mi tvoj hedonizam, koji ne volim kod drugih. Nedostaju mi tvoja obećanja da ćeš manje da piješ i pušiš. Nedostaje mi da te zasmejavam i osvajam, pošto je to izgleda jedina profesija za koju sam predodređen. Sve ostalo još moram da učim… Nedostaje mi da ti grejem stopala rukama i da me to čini srećnim. Nedostaje mi da ti čitam neobjavljene i nezavršene priče. Nedostaje mi život kakav postoji samo u tvojim očima i nigde više. Nedostaje mi to da ti bar malo nedostajem, bar ponekad... Ako nekad čitaš ovo, čitaj polako, najsporije što možeš, reč po reč, i od svih ovih nedostajanja sastavi našu ljubav... Nedostaju mi godine koje nećemo provesti zajedno. Nedostaje mi život koji nećemo proživeti. Nedostaju mi svi oni trenuci koje ćeš pokloniti drugome. Nedostaje mi more na koje nikada nećemo otići. Nedostaje mi ono naše proleće koje očigledno nećemo udahnuti do kraja. Nedostaju mi naša deca koju nećemo imati. Nedostaju mi filmovi koje nećemo gledati. Nedostaju mi tvoji snovi koje ćeš drugima da prepričavaš. Nedostaju mi tvoji problemi koje će drugi da rešavaju. Nedostaje mi sve ono što bi tek moglo da mi nedostaje da smo zajedno... Nedostaje mi tvoje telo pored mog. Nedostaje mi tvoje telo, koje nikada nisam doživeo do kraja. Nedostaje mi da ti se dajem, radujem, usrećujem, da te gledam kako zadovoljno dišeš pored mene. Kako se zadovoljno budiš i uspavljuješ. Nedostaje mi da te ljubim po stomaku, leđima, butinama, tamo dole, svuda. Nedostaje mi da te oslobađam dodirom. Nedostaje mi da ti pričam šta ću sve da budem u životu. Nedostaje mi da budem heroj u tvojim očima. Nedostaje mi tvoja podrška i tvoje divljenje. Nedostaje mi da ponovo budem najjači u tvom pogledu. Nedostaje mi tvoj pogled kao moje najbolje ogledalo. Ali to sam ti već rekao, sećaš se? Nedostaje mi da spustim glavu na tvoje rame, a ti da ostaneš uzdržana, kao da ti ništa ne znači. Nedostaje mi da mi kažeš da moraš da ideš a ja da te zadržim, pa da ostaneš kod mene još puna četiri časa. Nedostaje mi tvoje otmeno odbijanje i način na koji mi to kažeš. Nedostaje mi i tvoje otmeno neverstvo. Nedostaje mi ono tvoje "nismo jedno za drugo", i ono moje "valjda se i ja nešto pitam". Nedostaje mi tvoja ljubomora, koju vešto skrivaš a posle se odaš, kroz smeh... Ako nekad čitaš ovo, znaj da neće niko da te štedi, niko, nikad. Život će te trošiti kao što troši sve i svakoga. Snovi u koje se sada kuneš mogu da te izdaju na prvoj krivini. Ljudi takođe. Ali ne odustaj, nikako ne odustaj. Zbog sebe, zbog mene, zbog nas, zbog života koji vredi odživeti do kraja. I obavezno se nadaj i voli, to je jedino što može da te održi... Nedostaje mi uzbuđenje pred naš susret i razočaranje što nikada nisam stigao sve da ti kažem. Nedostaje mi da budem uz tebe i kada nisi u pravu. Nedostaje mi da te branim kada te napadaju. Nedostaje mi da se razdereš na mene kada poludiš. Nedostaje mi da ti pričam poeziju, pardon, da je izmišljam i prepravljam, u trenutku, onako kako nama odgovara. Nedostaje mi da ti se žalim, na tebe, tebi, u trećem licu, pošto nemam kome drugom. Nedostaje mi tvoje smejanje, tvoja strast za životom, muzikom, ljudima. Nedostaje mi da mi kažeš da ti nedostajem a odavno mi to nisi rekla… Nedostaje mi tvoj neprestani smeh koji traje i kada se zaustavi. Nedostaje mi tvoja ležernost, tvoja otkačenost i ono tvoje čuveno - ma lako ćemo... Nedostaje mi tvoj zagrljaj, dodir, tvoja pravdanja, izvinjenja. Nedostaje mi da te čekam i ispraćam. Nedostaje mi da te ljubim, a ljubim te. Nedostaje mi da te sanjam, a sanjam te. Nedostaje mi da te volim, a volim te… Ako nekad čitaš ovo, okreni, pozovi, znaš, ma nema veze... Nedostaje mi tvoj život, tvoje nade, tvoja očekivanja, tvoji strahovi, tvoja nesigurnost. Nedostaju mi tvoja pitanja, tvoji saveti, tvoja mišljenja. Nedostaje mi sve što je tvoje. Nedostaje mi način na koji me posmatraš dok razgovaram sa tvojima. Nedostaje mi tvoj otac, tvoj brat, tvoja sestra, tvoja majka koju nikada nisam upoznao. Nedostaje mi tvoja soba. Onaj nered koji samo ti znaš da napraviš. Nedostaju mi tvoje čarape, koje uvek pomalo vise a ti ih navlačiš. Nedostaje mi tvoj stomak koji uvek prikrivaš. Nedostaje mi tvoja odeća, tvoje torbe, tvoje knjige. Nedostaje mi tvoj život i sve one stvari oko tebe koje ti ne primećuješ... Nedostaje mi tvoje pojašnjenje da smo samo prijatelji i da je zaljubljenost iluzija. Nedostaje mi moje pojašnjenje da te volim i da je sve osim toga iluzija. Nedostaju mi šifre koje samo mi razumemo, mesta kojima smo samo mi prolazili. Nedostaje mi da te vodim svuda i da te pokazujem svima kao najlepši deo mene. Nedostaje mi da te osvajam, svestan da si vredna tog osvajanja. Nedostaje mi način na koji me poseduješ, praviš se da me nemaš, a dobro znaš da me imaš više od svih. Nedostaje mi da me voliš... Nedostaje mi tvoja energija, tvoja ličnost, tvoja volja. Nedostaje mi tvoj šarm koji se ravna sa najboljim filmom. Nedostaje mi spajanje, lakoća, prisutnost, spontanost, spokojstvo koje osećam kada smo zajedno. Nedostaje mi ona žena u tebi. Nedostaje mi da mi se javiš prva, da me pozoveš, da se brineš o meni. Nedostaju mi tvoje poruke usred noći. Nedostaje mi da ti kažem da si možda najbolje što mi se u životu dogodilo. Nedostaje mi da ti kažem da te volim i da sam spreman sve za tebe da uradim. Kada kažem sve, mislim na sve... Nedostaje mi da budem bolji od svih, zbog tebe. Nedostaje mi da budem luđi od svih, zbog tebe. Nedostajem sam sebi onakav kakav sam sa tobom... Nedostaješ... Mada mislim da to već znaš.

Ha ezt valaha olvasod Ha ezt valaha olvasod, holnap vagy tíz, harminc, ötven év múlva, úgy olvasd, mintha először olvasnád. Nem fontos, lány vagy-e még, koros asszony vagy anyóka. Nem fontos, az övé vagy-e még vagy valakié, senkié, ugyan azzal az odaadással olvasd, mintha most történne... Hiányzik az első mondat, amelyet megláttadkor mondtam. Hiányzik bágyadt, lusti, vidám tekinteted. Hiányzik macskaszerű nyújtózkodásod. Hiányzik az, ahogyan nézel, kezed államon, egyúttal körmeidet rágcsálod. Hiányzik trikódon az a kávéfolt. Hiányzik a trikód. Hiányzik a közös kézmosás és füdés. Hiányzik, hogy míg alszol, nem símogathatlak és takargathatlak és tetteted, nem hallasz, nem érdekel. De tudom, nem így van. Hiányzik, hogy nem kényeztetlek és hajadat ízlésem szerint nem igazítom. Hiányzik a hajad. A nedves, vizes, piszkos, kibontott, felkötött. Hiányzik az arcodon soha véget nem érő anyajegyek számba vétele. Hiányzik arcod, kezed, hangod, szemed. Hiányzik bőröd illata. Hiányzik, hogy reggelente nem köszöntelek “Jó reggelt, szerelmem” vagy “Csillagom, szeretlek”. Hiányzik az a “Mit kívánsz” vagy “Menj a fürdőszobába, az ágyban várlak...” Hiányzik a másoknál megvetett hedonizmusod. Hiányoznak a majd kevesebbet iszom, dohányzom igéreteid. Mert hiányzik az egyedüli hivatás, amire eleve hivatott vagyok, hogy megnevettesselek, hódítsalak. Minden mást még tanulnom kell... Hiányzik talpad tenyerem általi melengetése és boldoggá tételed. Hiányzik, hogy neked nem olvasom fel a meg nem jelentetett, befejezetlen verseimet. Hiányzik az a sehol máshol, csak szemedben létező élet. Hiányzik, hogy legalább egy kicsit hiányozzak, legalább néha... Ha ezt valaha olvasod, lassan olvasd, a lehető leglasabban, szóról szóra és szerelmünket az itt lévő hiányhalmazból állítsd össze... Hiányoznak az együtt el nem tölöttt évek. Hiányoznak a nem együtt átélt évek. Hiányoznak az általad másoknak ajándékozott pillanatok. Hiányzik az általunk sosem meglátogatott tenger. Hiányzik az a közös tavasz, amelyet bizonyára sosem fogunk érezni. Hiányoznak a soha miénk nem volt gyerekeink. Hiányoznak a nem együtt nézett filmek. Hiányoznak a másoknak elmondott álmaid. Hiányoznak a mások által megoldott gondjaid. Hiányzik minden ami még csak ezután hiányozhatna, ha együtt lennénk... Hiányzik tested testem mellől. Hiányzik az általam teljesen sosem megélt tested. Hiányzik, hogy átadjam magam, örüljek neked, boldogítsalak, élvezzem, ahogy mellettem elégedetten lélegzel. Önfeledten ébredsz és térsz nyugovóra. Hiányzik, hogy nem csókolom hasadat, hátadat, combodat, azt ott lenn, mindenedet. Hiányzik, hogy érintésemmel megnyugtassalak. Hiányzik, hogy elmondjam, mi minden leszek ebben az életben. Hiányzik, hogy szemedben nem vagyok hős. Hiányzik támogatásod és csodálatod. Hiányzik, hogy tekintetedben nem én vagyok a legerősebb. Hiányzik, mint a legszebb tükröm, tekinteted. De ezt már mondtam, emlékszel? Hiányzik fejem válladra borulása, a te visszafogottságod, mintha nem érdekelne. Hiányzik mennem kell kijelentésed, én meg visszatartalak és még teljes négy órát nálam maradsz. Hiányzik előkelő elutasításod és a mód, ahogyan tudtomra adod. Hiányzik előkelő hűtlenséged is. Hiányzik az a te “nem vagyunk egymáshoz valók” és az én “talán én is számítok valamit” állítás. Hiányzik jól leplezett féltékenységed, amit később nevetve bevallasz... Ha ezt valaha olvasod, tudd, senki sem fog kímélni, soha, senki. Az élet, ahogyan mindenkit, téged is tékozol. Az álmok, melyekre most esküszöl, az első lépések után sorsodra hagyhatnak. Az emberek szintén. De ne add fel, semmiképp se add fel. Magadért, értem, érettünk, az életért, amit teljes odaadással érdemes megélni. És kétséget kizáróan remélj és szeress, ez az egyedüli, ami fenntarthat... Hiányzik a találkozásunk előtti nyugtalanság és a csalódás, mert neked sosem tudtam mindent elmondani. Hiányzik, hogy melletted legyek akkor is, mikor nincs igazad. Hiányzik, hogy mikor mások támadnak, megvédjelek. Hiányzik szilaj szidalmazásod. Hiányzik a költemények felolvasása, bocsánat, a nekünk éppen akkor megfelelő rögtönzés és javítás. Hiányzik, hogy nem panaszkodhatok miattad, neked, harmadik személyben, mert nincs kinek. Hiányzik nevetésed, az élet, zene, emberek iránti sóvárgásod. Hiányzik a te hiányzol nekem állításod, és ezt már régen nem mondtad... Hiányzik nevetésed utáni szűnni nem akaró nevetésed. Hiányzik könnyedséged, szeszélyességed és a te közimert – megoldjuk... Hiányzik ölelésed, érintésed, mentegetőzésed, sajnálomod. Hiányzik, hogy várjalak és kikísérjelek. Hiányzik, hogy rajongjak érted, pedig rajongok érted. Hiányzik, hogy rólad álmodjak, pedig rólad almodok.  Hiányzik, hogy szeresselek, pedig szeretlek... Ha ezt valaha olvasod, fordíts egyet, hívj fel, tudod, na nem érdekes... Hiányzik életed, hited, bizalmad, riadtságod, bizonytalanságod. Hiányoznak kérdéseid, tanácsaid, gondolataid. Hiányzik minden, ami a tiéd. Hiányzik a mód, ahogyan figyelsz, míg szüleiddel beszélgetek. Hiányzik apád, fivéred, nővéred, anyád, akit sosem ismertem meg. Hiányzik a szobád. Az a rendetlenség, amit csak te tudsz teremteni. Hiányoznak a mindig valahol lógó harisnyáid, de te hordod. Hiányzik a mindig eltakart hasad. Hiányoznak ruháid, táskáid, könyveid. Hiányzik életed és minden körülötted lévő aprósag, amit te észre sem veszel... Hiányzik magyarázatod, csak barátok vagyunk és illúzió a szerelem. Hiányzik magyarázatod, hogy szeretlek és illúzió minden más. Hiányoznak a csak általunk használt jelszavak, a csak általunk látogatott helyek. Hiányzik, hogy mindenfelé vezesselek és mint a legszebb részemet mutassalak. Hiányzik, hogy hódítsalak, tudva azt, a hódítást megérdemled. Hiányzik a mód, ahogyan birtokolsz, úgy teszel, mintha nem lennék, pedig tudod, mindenkinél jobban a tiéd vagyok. Hiányzik szereteted... Hiányzik energiád, személyiséged, tetterőd. Hiányzik a legjobb filmekkel vetekvő vonzerőd. Hiányzik a kapocs, az a könnyedség, közvetlenség, nyugodtság amit együttlétünkkor érzek. Hiányzik az a benned lévő nő. Hiányzik, hogy először jelentkezel, felhívsz, gondoskodsz rólam. Hiányoznak éjjeli hívásaid. Hiányzik az, hogy mondhassam, talán te vagy a legjobb, ami az életben velem történt. Hiányzik az, hogy mondhassam, szeretlek és érted kész vagyok mindent megtenni. Mikor azt mondom, mindent, a mindenre gondolok... Hiányzik, hogy mindekitől jobb legyek, érted. Hiányzik, hogy mindenkitől meggondolatlanabb legyek, érted. Hiányzok saját magamnak, olyannak amilyen veled vagyok... Hiányzol... De azt hiszem, ezt már tudod. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/stefan.simic3/posts/10151473952879759?notif_t=like